Könyvajánló

A gondolkodás alapvető emberi tulajdonság. Ehhez hozzátartozik a kérdezés. Mindenki úgy kezdi megismerni a körülötte lévő világot, hogy kérdez; az állandó „Miért?” már néha unalmas lehet egy kisembertől, de nagyon fontos, hogy ezekre a kérdésekre a maga szintjén válaszokat kapjon és ezekből a válaszokból felépítse a saját világát. A kérdezés ősi művészete a filozófia. Megtanít helyes kérdéseket feltenni az élet minden területén, ezért is ősibb a filozófia minden más tudománynál (mint például a matematika vagy a teológia), amik ezekre a kérdésekre keresik a válaszokat. A könyv egy utazásra hív egy gyermeki szemléletmódon keresztül a filozófia történetébe. Egyfajta szellemi időutazás, aminek során mindenkinek magának kell válaszokat adni a nagy kérdésekre, mert ez is a filozófia lényege: a kérdések állandóak (például: Mi az életem értelme? Mi lesz velem a halál után? Ki vagyok én? Mire van szükséged a boldogsághoz?), de a válaszok egyéniek (minden kor minden emberének saját válaszokat kell adnia)! Jó utazást az általános kérdéseken és egyéni válaszokon át önmagunkhoz!

Az élet gyakran igazságtalan, és ez sokszor szenvedéssel, fájdalommal és félelemmel jár együtt. Az ilyen, olykor traumatikus élmények képesek az embert beszippantani, és fogva tartani, egyfajta belső börtönként, ahol az ember önmaga börtönőrévé is válik egy személyben. Ebbe az állapotba könnyen bele lehet ragadni, főleg ha áldozatszereppel és jó adag önsajnálattal keveredik. A könyv arról a döntésről szól, hogy hogyan tudjuk meglépni életünk legnagyobb kihívásait, és hogyan tudunk valóban szabadok lenni, adott esetben saját belső sötétségünktől is. Ki tudná ezt jobban egy olyan fantasztikus és bátor nőnél, mint a szerző, aki kassai magyar zsidóként élte túl a holokausztot, majd a csehszlovák kommunisták elől menekülve kezdett a semmiből új életet az USA-ban! Szembe mert nézni saját félelmeivel, rémálmaival, a múltjával és így lett képes segíteni másoknak, mint klinikai szakpszichológus. „Ha a múlt elől futunk, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat. A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van, és megbocsátunk magunkban, megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben létező csodákat.” Hozd meg Te is a Döntést, és válaszd az Életet!

A világ kezdete és vége mindig is izgatta az emberek gondolkodását, és sokszor vált vallási és tudományos megismerés motorjává. A világ vége vagy az apokalipszis sokszor kapcsolódott természeti katasztrófákhoz, naptári fordulópontokhoz vagy rendkívüli eseményekhez, esetleg az Antikrisztus fellépéséhez. De ezidáig a vég még nem jött el. A keresztény hagyomány szerint egy egyben Jézus Krisztus második eljövetel is egyben. Erre már a Biblia két könyve is utal; Dániel próféta könyve az Ószövetségben és a János apostol által írt Jelenések könyve az Újszövetségben, amely egyben a Szentírás lezárása is. Az ókeresztény hagyományban olvasható ebben a témában például Hermasz Pásztor című műve vagy Péter apokalipszise. De mi lenne, ha a mi életünkben jönne el a világ vége? Észlelnénk-e az erre utaló jeleket? Helyesen vagyunk-e képesek értelmezni a szent iratok erre való jövendöléseit? Michael D. O’Brien regénye ezekre a kérdésekre is keresi a maga válaszait egy magával ragadó formában. Nem prófécia, nem szent irat, nem is akar az lenni. Egy regény, amelynek a története akár igaz is lehet(ne). De közben sok mindennel kell megharcolnia a Kedves Olvasónak! Olyan témákat érint a könyv, amelyekben mindenki önmagára ismerhet: szembenézés a múlttal, a szenvedés és a halál értelme-értelmetlensége, a túlélők lelkiismeretfurdalása, a hiúság, a bűntudat. Akad benne még összeesküvés, szerelem és barátság, ráadásul az egész történet a Vatikán árnyékában zajlik. Közben mindenki megkeresheti a kérdésekre a saját válaszait. Jó nyomozást!

Egy férfi, aki gazdag családból származik, és országa legjobb jogi egyetemére jár, de aztán abbahagyja, mert kiábrándul az őt körülvevő világból. Többet keres hírnévnél, gazdagságnál, szép nőknél vagy vagyonnál. Vallásának alapjaiig megy vissza meditációs gyakorlatokkal egy félreeső helyen, majd elszántságának híre megy, és közösség szerveződik köré. Ez a hír szerepelhetne akár egy mai hírportálon is, pedig a történet majd’ 1400 éves. És a férfi által alapított közösség még mindig működik, sőt! Az ilyen emberek munkái mindig nagy figyelmet kaptak, mert életük eredményessége igazolta elképzeléseiket, és másokat is inspirálnak. Ez a férfi, Nursiai Szent Benedek, egy könyvet biztosan írt, ami ránk maradt, és ez a közösségének alapját jelentő szabályzat, a Regula. Már a maga korában sem volt egy átlagos könyv: volt tartalomjegyzéke, előszava, és 73 jól megírt, élettapasztalatra épülő, de rövid fejezete. Hogy Benedek mennyire előzte meg a korát, azt mindenki döntse el maga, de a könyvben egy szerzetesközösség működésének elméleti és gyakorlati tanácsain kívül található konfliktuskezelési leírás, életvezetési tanácsok, pedagógiai útmutató az élethosszig tartó tanulásról, szociális gondolatok, rekreációs és kiégést megelőző ötletek, sőt még marketingfogások is. Érdemes olvasni szülőként vagy vezetőként is, meg fogunk lepődni, hogy mi mindenre hívja fel a figyelmet Benedek ennyi év távlatából! Ráadásul rövidebb, és olvasmányosabb, mint a legtöbb korunkbeli, ilyen témákkal foglalkozó könyv! Erre bizonyíték a bencés, a ciszterci és a trappista rend története, tagjainak hihetetlen teljesítményei mind a múltban, mind napjainkban! Érdemes óriások vállára állni, mert onnan messzebbre látunk! Ora et labora!

A pénzügyi tudatosság napjaink egyik legfontosabb képessége, mégsem jelenik meg megfelelő hangsúllyal az oktatásban, de sajnos a legtöbb család ebédlőasztalánál sem. Hogyan tudjuk a fiatalokat és a felnőtteket ránevelni, akár önműveléssel a pénzügyi tudatosságra? Miben tér el a gazdagok gondolkodása a szegényekétől a pénz területén? Robert Kiyosaki könyve ezekre keresi a választ. A szerző többi műve is kiváló, de ez talán a legalapvetőbb. „Az emberek azért küszködnek anyagi gondokkal, mert éveket töltenek az iskolában anélkül, hogy egyetlen szót is hallanának arról, miként kell bánni a pénzzel. Azt még megtanulják, hogyan dolgozzanak a pénzért, azt viszont már nem, hogyan dolgoztathatják a pénzt a saját előnyükre.” „A szegény embert és a gazdag embert alapvetően a félelmeik kezelésének módja különbözteti meg egymástól.” Mindenkinek részesülnie kell a pénzügyi műveltségből is, ez valóban jobbá teheti a jövőnk társadalmát!

Sokszor halljuk, esetleg olykor mi magunk is mondjuk: „Elnézést, nincs most időm!” Az esetek többségében ez magyarul azt jelenti, hogy nem vagy számomra elég fontos, nem foglalkozom veled. Az idő egy olyan lehetőség, ami csak az embernek van, az állatok a természet ritmusában élnek. Mégis a legtöbb ember nem tud jól bánni az idővel, és ahelyett, hogy az egyén uralná az időt, épp fordítva történik, az idő tartja fogságban az egyént. Az időben összpontosul a múlt, a jövő, és a kettő határán a jelen, ami lényegében a mindenkori pillanat tudatos megélése. Igaza van Horatiusnak: „Carpe Diem!” – Szakítsd le a napot!, Élj a mának! Azaz tanulj meg értékelni minden pillanatot (és nem csak megörökíteni!), mert csak egyszer éled azt meg. Ne engedd, hogy az idő kifolyjon a kezeid közül! Az etikában a döntési szabadság az, ami igazán a szabadságunkat megjeleníti, szinte minden másban determináltak, meghatározottak vagyunk (például történelmi kor, földrajzi hely, szüleink, gének…). A Momo története szerint az emberek idejét a szürke urak rabolják el, és egy hajléktalan kislány egy teknősbéka segítségével igyekszik azt visszaszerezni. Légy bátor, és Te is szered vissza a saját idődet, amíg nem késő, és csak az elhalasztott lehetőségek emléke marad a tudatosan megélt jelen helyett! A ma jó döntése eredményez boldog, elégedett emlékeket!

A közösségi és politikai lét egyik fő kérdése, hogy hogyan szerezze meg valaki a hatalmat és azt hogyan tudja azután megtartani. Csak az írott történelemben volt erre sokféle erőszakos és rafinált megoldás. Arisztotelész óta elfogadott elvárás, hogy aki politikával, tehát a polisznak, a városállamnak, az országnak az ügyeivel foglalkozik, az erkölcsös is kell, hogy legyen, különben az arany középút-féle kormányzási formák helyett (királyság, arisztokrácia, politeia – ez utóbbi a legjobb), szélsőséges kormányzási formák (türannisz – zsarnokság, oligarchia, demokrácia) valósulnak meg. Ez az elv legalább elvárásként évszázadokig uralta az európai politikai gondolkodást, mint egyfajta ideális mérce. A reneszánszban, 1514-ben aztán megszületett „A fejedelem”, aminek rövid összefoglalása ez is lehetne: „A cél szentesíti az eszközt.” Ezen könyv után már nem volt elvi elvárás sem egy politikustól, hogy erkölcsös legyen és a közjót szolgálja: sokan már a látszatát sem igyekeztek ennek fenntartani. Az sem véletlen, hogy a mű a firenzei Medici családnak lett ajánlva. Machiavelli műve lényegében egy kézikönyv politikusoknak, zsarnokoknak, diktátoroknak a hatalom megszerzéséről és megtartásáról. Nem véletlen, hogy minden nagy történelemformáló forgatta ezt a művet, mint például V. Károly, Napóleon vagy a vérzivataros XX. század diktátorai. Akár úgy is lehetne elemezni a könyvet, hogy az egyes fejezeteit ki mikor és hogyan valósította meg a történelemben vagy épp napjainkban. „Az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól.” „Ha az emberek jót kapnak onnan, ahonnan rosszat vártak, szívesebben elkötelezik magukat jótevőjüknek.” „Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen értik, milyen vagy valójában.” „A leghasznosabb erődítmény (...), ha a nép szeret.” „Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek; mert a szeretet olyan egyezség, amelyet az emberek rosszaságból és minden alkalommal, mikor érdekük kívánja, érvénytelennek tekintenek; a félelmet pedig a büntetéstől való rettegés ébren tartja.” Mivel a polisznak, az országnak minden tagját érinti a politika, ha akarja, ha nem, nagyon fontos, hogy ezt a művet is a tudatos állampolgári nevelés keretében mindenki elolvassa, és ezek alapján értékelje a közpolitikát! Nem ad választ minden kérdésre, de rengeteg dologra rá fog ismerni a Kedves Olvasó.

Mi kell egy regényhez, hogy a világirodalom egyik legjobb alkotása legyen? Sokan és sokféleképp értelmezték már a kérdést irodalmárok, írók, kritikusok, olvasók. Aztán jött Mihail Bulgakov és megírta. Igaz, hogy sikerét nem élhette már meg, mert nem csak a Mestert hallgattatták el a műben, hanem annak íróját is a sztálini Moszkvában. De Bulgakov nem adta fel, igaz egyszer elégette regényét, de végül megírta, igaz az asztalfióknak. De nézzük a regény a receptjét! Mi történik, ha egy műbe „beletöltjük” Pilátus és Jesua (Jézus?) történetét, és az 1920-as, ’30-as évek Moszkváját? Ehhez hozzá adunk még egy írót a szerelmével és egy Woland professzor nevű sátáni figurát, aki a legkülönbözőbb helyszíneken tűnik fel. Három eseményszál, két helyszín, és legalább két idősík. A végeredmény egy magával ragadó és letehetetlen mű, ami elgondolkodtat múltról, bűnről, áldozatról, megváltásról, szerelemről, diktatúráról, groteszkről. Milyen deszakralizált, materialista világnak kell lennie, hogy még a Sátán is sértve érezze magát? Én melyik alakkal tudok épp azonosulni? A szkeptikus, a hívő, a bolond vagy a mágus? Mindenki maga értelmezheti, ahogyan épp saját élethelyzetéből látja a művet, és az úgy lesz teljes. Nincsen tökéletes, mindenkire érvényes kánon, ami megkötné az Olvasó gondolatait. Minden értelmezés egy saját befogadás eredménye, ami, mivel emberi, ezért a maga tökéletlenségében tökéletes.

A Katolikus Egyház története tele van izgalmas és titokzatos kérdésekkel. Nős volt Jézus? Ki volt valójában Mária Magdolna? Mi volt a Szent Grál? Kik voltak a katarok, a templomosok? Milyen volt az egyház viszonya Giordano Brunoval vagy épp Galileo Galileivel? Hogyan viselkedett XII. Piusz pápa a II. világháború idején? Kényes kérdések, amelyek sokszor előkerülnek a médiában, történelem- vagy épp hittanórákon. Michael Hesemann német történész és újságíró, XVI. Benedek pápa egyik tanácsadója, aki ebben a művében 20 kényes történelmi tényt elemez forráskritikusan és az adott kor adott emberének szemüvegét is segítségül hívva. Már a könyv alcíme is bíztató: Mítoszok, legendák és hazugságok a katolikus egyház történetéből. A történész alaposságával és az újságíró magával ragadó stílusával lesz a könyv kiemelkedően jó olvasmány. Egyszerre tényszerű és gondolatébresztő. Olyan, mintha egy kiváló krimit olvasna az ember vagy egy izgalmas régészeti ásatáson venne részt. Hát jó kutatást mindenkinek!

Mindenki ismeri legalább hírből az Íliászt és az Odüsszeiát. Az ókori görög irodalom fontos részei, és az európai kultúra megkerülhetetlen darabjai. De hányan olvasták őket? A hexameterben fennmaradt alkotásokat évszázadokkal keletkezésük után jegyezték le, és hiába a jó fordítások, elég kevesen olvassák ma már a Homéroszhoz köthető alkotásokat. A magyar irodalom sok olyan kinccsel rendelkezik, amiről kevesen tudják, hogy milyen jó is az, mert a feledés homályába vesztek. Ezek közül is kiemelkedik Szabó Árpád ókorász munkája, a Trójai háború, amelyben prózába írta át a két kiváló munkát, és ad kiemelkedően jó bevezetést az ókori görögség (monda)világába, sőt még Trója régészeti felfedezéséről is olvashatunk. Az „átírás” nem sérti az eredeti történetet, de gördülékenysége, fantasztikus stílusa lebilincselő olvasmánnyá teszi a klasszikus eposzokat. Sok évszázad művészeti alkotásai és utalásai kerülhetnek így közel a mai olvasóhoz, akinek ezután könnyen kedve támad elolvasni a hexameteres eposzokat is.

Régi bölcsesség, hogy csak az lehet jó vezető, aki maga is tudja milyen vezetettnek lenni. De ezen kívül még sok értékes tulajdonsággal kell rendelkezzen egy valóban jó vezető. Ezen tulajdonságok együttese teszi őt hiteles emberré, épít a környezetében bizalmat, és fogadják el, mint vezetőt. A bizalom nagyon kényes, mert lassan lehet megszerezni, de könnyen és gyorsan lehet elveszíteni. Aki hatalomból, erőből vagy iróniával, megalázással akar másokat vezetni, annak lehet, hogy kényszerből engedelmeskednek, de soha nem fogják vezetőnek tekinteni. Akiben nincsen alázat, megfelelő önismeret, önkontrol, türelem, kellő humor az önmagán sem tud uralkodni, és teljesen alkalmatlan mások vezetésére. Egy vezető soha nem várhat el olyat a vezetettektől, amit ő maga ne tudna megcsinálni. Megfelelő példamutatás nélkül hiteltelenné válik szakmailag és emberileg egyaránt. Aki nem szereti a rábízottakat, nem érdeklődik őszintén irántuk, nem ismeri bánatukat-örömüket, nem lesz képes motiválni. Érdekes lenne egy olyan világban élni, amit Platón képzelt el, hogy származástól és anyagi helyzettől függetlenül mindenki dolgozóként kezdi az életet: szakmát tanul, és legalább 5-10 évig abban dolgozik. Ha ezután még akar tanulni, és magasabb pozícióba kerülni, ám legyen, de csak a saját érdemek és szorgalom alapján válhat valaki vezetővé bármely területen. Mindenki hibázik. A kérdés az, hogy ezt hogyan kommunikálja, tud-e például elnézést kérni vagy csak másokat okol. A könyv mindkét szerzője szerzetes és jó ideje vezető. Sokévnyi tapasztalat, ami kereszténységen és a sivatagi atyák lelkiségén alapszik. Külön figyelmet kap Szent Benedek, mint vezető, aki a nyugati kereszténység egyik legnagyobb hatású rendalapítója. „Benedek számára a tekintély segítő, támogató, bátorító, figyelmeztető megbízatás, amely mindig a rábízottak fejlődését és boldogságát tartja szem előtt. Tehát az igazi tekintély mindig nagyobb önállóságra szeretné segíteni a rábízottakat, és arra, hogy jobban lássák valós lehetőségeiket.”

A legnagyobb jószándék, és odafigyelés mellett is megtörténhet a tragédia. Ez néha felfoghatatlan és – úgy gondoljuk – megbocsáthatatlan bűn. Egy gyermek brutális meggyilkolása egyértelműen ilyen. Mit tehet az önmarcangoláson, a lelkiismeretfurdaláson és a dühödt bosszún kívül ilyenkor egy apuka? És mi történik, ha ez az apa egy levelet kap egy meghívással, amely egyben egy belső utazás is. Egy tragédia, mély fájdalom, gyász és tehetetlen düh sokszor elég, hogy a dolgainkat átértékeljük. Ez olykor igaz az Istenről való képünkre is. Miért engedte ezt meg? Mit tehettem volna én vagy Isten, hogy máshogy alakuljanak a dolgok? Hogyan fér össze Isten jósága és az emberi borzalom? Én hibáztam, hogy ez megtörténhetett? Nagy veszteségek idején a hívő ember megélheti a „lélek sötét éjszakáját”, és harcra, perre kel(het) Istennel. Itt nincsen már álszentség, bevett válaszok vagy udvarias megfogalmazások; csak a nyers őszinteség és a kérdések. Ilyen Istennel való harcok vannak az Ószövetségben és az ókeresztény hagyományban is, de a mi világunkban sem ritka. A viskó egy ilyen visszavonulásra hív a saját legnagyobb félelmeinkkel és gyűlöletünkkel, hogy megtanuljuk ezeket kezelni, mert csak ezeket letéve jut hely a szeretetnek, amire pedig nekünk legalább akkora szükségünk van, mint a levegőre. A könyv nem teológiai mű, de sok Istennel kapcsolatos kérdést feltesz, és nekünk kell a saját válaszaikat megadni. Nem biztos hogy igaza van, de új szempontokat biztosan ad, és kibillent a megszokott kliséinkből.

Vannak olyan lázadók, akik a humor oldaláról fogják meg a „rendszer” kritikáját. Sajnos a XX. század bőven adott lehetőséget a rendszerek kritikájára, igaz sokan ezért szörnyű árat fizettek. Amikor valaki irodalmi szinten kritizál, az sokszor tartalmaz többek között iróniát, szatírát, groteszket. Ebből mind van a Babikban, ami egy filmnovellának indult, kisregényként folytatott, bár soha be nem fejezett gyöngyszem Örkény István munkásságában. Már a történet kerete is nagyon „jellemző”: az első magyar álkulcsgyár dolgozóinak világába repít minket 1951-ben, a történet pedig 1954-ben került az íróasztalba… A könyvvel való megismerkedésem is elég örkényi volt. Történelemből érettségiztettem közép szinten egy végzős osztályt, amikor az egyik diák kihúzta a Kádár-korszak mindennapjai című tételt. Jó tanuló révén hasonló szintű feleletre számítottam. Az elején semmi különleges nem volt, a vizsgázó belekezdett a történelmi tények és összefüggések ismertetésébe, majd egyre több humorral, és családi példával kezdte fűszerezni a feleletet. A felelet csúcspontja az volt számomra, amikor megjegyezte, hogy most egy általában ismeretlen Örkény-történetről is beszélni fog, és biztosan én sem ismerem. Nem érzem magam olvasatlannak, és Örkényt is nagyon szeretem, gondoltam, majd meglátjuk. A vizsgázónak lett igaza. Tényleg tőle hallottam először Babikról, és a magyar álkulcsgyárról. Annyira beleillett a feleletbe, és olyan frappánsan zárta le vele a témáját, hogy a bizottság is elveszítette az időérzékét, és elkezdtünk kicsit beszélgetni az elhangzottakról. Kiváló könyvajánlót kaptam egy érettségi felelet során, amit nagy szeretettel továbbítok most. Hátha vannak még rajtam kívül is, akik még nem ismerték Örkény eme – sajnos – befejezetlen remekművét.

Mióta van büntetésvégrehajtás, azóta előfordul, hogy valakit ártatlanul ítélnek el. Sőt, néha az is előfordul, hogy valakit nem véletlenül, hanem szándékosan ítélnek el, pedig ártatlan. Az már aránylag ritkán fordul elő, hogy az illető mindezt szinte sztoikus nyugalommal viselné, és még az utolsó perceiben is jókedvűen beszélgetne a barátaival, akiket megpróbál megnyugtatni saját halála előtt. Platón mestere, Szókratész épp így tett. Az övé talán a történelem első koncepciós pere, bár sajnos megszámlálhatatlanul sokan követték. Egy harcokban bizonyított veterán, aki az igazságot keresve sok befolyásos embert feldühített kérdéseivel, ezért a nyilvános megalázás után halálbüntetéssel igyekeztek végképp elhallgattatni. Bírái és ellenségei aligha hitték, hogy áldozatuk utolsó szavait egyik diákja leírja, és évezredek múlva is sokan olvassák azokat. Szókratész nem írt le semmit, mégis tanítása követőkre talált, és módszereit (például a kérdve kifejtést: nem megmondod a megoldást, hanem a másikat kérdésekkel rávezeted, hogy ő a saját útján juthasson el a megoldáshoz) sokan ma is használják. -Egyik híres gondolata szerint a tisztességes ember szívesebben szenved el igazságtalanságot, minthogy igazságtalanságot kövessen el mással szemben. -Mielőtt valamibe belefogsz, először azt kérdezd meg önmagadtól: helyes-e így cselekednem? Hogyan helyes cselekednem? És csak azután tedd fel a kérdést: hasznos-e, kellemes-e ez nekem? -Mindenki, aki rosszul csinál valamit, olyasvalamit céloz meg, amit tévesen jónak lát. Ezek a gondolatok kiállták az idő próbáját, és emberlétünkből fakadóan nem vesztenek érvényességükből.

Az emberi gonoszság az emberi ostobasághoz hasonlóan végtelen. Az alapvetően szeretetre és egészséges társas kapcsolatokra teremtett gondolkodó, érző és fejletten kommunikáló ember olykor kivetkőzik magából, és olyat tesz, ami alapján megkérdőjelezhető bármely kifejezés, amely az embert pozitívan írhatja le. Minden emberben benne van a szeretetre való vágy és a boldogság keresése, de ha ezeket torzan, hiányosan vagy beteg módon keresi, mert már a lelke, szelleme is sérült, torz vagy beteg, akkor normál ésszel elképzelhetetlen borzalmak válhatnak valósággá. Ha valaki ilyet lát, pláne átél, egy életre az „élmény” befolyása alatt fog állni, és rémálmok, emlékbetörések között telnek a mindennapok. Nagyon komoly lelkierő és szakszerű segítség kell ezen élmények olyan szintű feldolgozásához, hogy az ember képes legyen legalább valamilyen szinten továbblépni, és élni, hogy ne a múltban ragadjon, ne váljon élete végéig az esemény és a gonoszság áldozatává. A XX. század sajnos sokféle formában mutatta meg az emberi nem gonoszságának lehetőségeit, és ezek legtöbbjét sajnos mi magyarok is láthattuk. Lényegében nincsen olyan család hazánkban, ahol ne lenne egy XX. századi trauma, tabu téma a múltban, ami akarva-akaratlan még most is – akár transzgenerációs traumaként, a fiatalabbaknak ki nem mondva – részét képezi a családtörténetnek. A sokféle borzalom közül az egyik legjobban elhallgatott, és aránylag kevéssé feltárt kegyetlenség a II. világháború végén a hazánkon átvonuló szovjet hadsereg által elkövetett erőszakhullám, amely a magyar női lakosság nagy részét érintette. Van, akiben élet fogant az erőszak által, van, aki meddő lett, de sokan bele is haltak. Ilyen eseményeket átélve lett Polcz Alaine pszichológus a tanatológia (a halál és a gyász lelki megnyilvánulásai) kutatója és a Magyar Hospice Mozgalom elindítója. Megtanult szembenézni a démonaival (például az erőszak következtében kialakult meddőségével), és ebből a tapasztalatból építve segíteni másoknak is. Élete nagy részében talán a legnehezebb feladatot vállalta: a nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. A benne végbemenő folyamatnak egyfajta lenyomata ez a könyv, amit én minden érettségizővel elolvastatnék, hogy ez a borzalom soha ne ismétlődhessen meg! Kisfilm róla: https://www.google.com/search?client=firefox-b-d&q=polcz+alaine#fpstate=ive&vld=cid:cbbcc2c1,vid:mAcwA_9XvV8,st:0 Dokumentumfilm a hozzá hasonló sorsú nőkről (Elhallgatott gyalázat): https://www.youtube.com/watch?v=hd6CprMjazw

A konzervativizmus: döntés és életmód. Bár sajnos elég gyakran félreértik, és lejárató képzettársítások áldozata egy szemiotikai és szemantikai háborúban (hasonlóan, mint a szeretet, az alázat vagy a hagyomány). Az életünk minden pillanatában döntünk. Döntünk, mert nem tehetünk mást. Ez antropológiai sajátosságunk, és egzisztenciális kötelességünk. Csak ebben vagyunk szabadok, minden másban determináltak, meghatározottak (például a történelmi kor vagy a földrajzi helyzet ahova születtünk). Akkor is döntünk, ha látszólag elkerüljük a döntést, halogatjuk vagy másnak adjuk át a lehetőséget, ez is a mi döntésünk. A döntések legegyértelműbben a határhelyzeteben jelentkeznek, mint egy játék megnyerése, a személyes szenvedés, a betegség vagy épp a halál. Ezeket nem tudjuk elkerülni, nekünk kell döntenünk, hogy hogyan folytatjuk életünket, ami már nem lesz többé olyan, mint eddig. A kereszténység nem létezik kereszt nélkül. Jézus olyan példát adott, amely követőket, és nem kitaposott úton battyogó turistákat vár. „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap, és kövessen engem.” – mondja Jézus Lukács evangéliumának 9. fejezetében. Minden embernek megvan a saját keresztje és a saját Golgotája, amely áldozatot követel tőle minden nap. Szent Benedek példája erre a követésre példa, és az erre való felkészülésre hív Rod Dreher a könyvében. Javaslata, hogy Nursiai Benedek mintájára ellenálló keresztény közösségeket kell építeni, hogy képesek legyünk hitelesen megélni és képviselni keresztény konzervatív értékrendünket. Benedek a Kr.u. VI. század első felének válsága idején monostort épített Monte Cassino hegyén, hogy közösségbe gyűjtve szerzeteseit felkészíthesse őket élethivatásukra egy válságokkal és bizonytalanságokkal teli világban; „a római civilizáció összeomlására egy szerzetesrend megalapításával válaszolt”. Erre ad nekünk is példát, de már modern keretek között. Ez talán a konzervativizmus egyik fő tulajdonsága: a régi értékeket a modern lehetőségeket figyelembe véve éljük meg és képviseljük mások felé is. „A hagyomány nem a hamvak imádását, hanem a tűz megőrzését jelenti.”

Mindenkinek van egy saját képe a világról. Ez nagyrészt egyezik a mások által elképzeltekkel, mert sok a közös forrás, és nagyrészt a szülői környezet, illetve az iskola kialakít egy közös alapot („általános műveltség”), amit jórészt az átlagember is ismer és ez alapján tájékozódik a virtuális és a valódi világban. Korábbi történelmi korokban ez nem volt ilyen egyértelmű. Előfordult, hogy emberek a hivatalos állásponttól egészen eltérő véleményeket alakítottak ki, és ezt bártan terjesztették a korabeli közösségi felületeken. Igaz Facebook és Tik-Tok még nem volt, de volt piac, agora, és egyéb közösségi terek, mint a kocsma vagy a vásárok. Ma nagyon nagy eltérést, hülyeséget kell valakinek már kitalálnia, hogy felkeltse a többség érdeklődését, esetleg megvetését; bár a legtöbb „új” ötletet így is csak megmosolyogja a mai ember. Pár száz évvel ezelőtt a világról alkotott képet szigorúan ellenőrizték, mert a társadalmi rend egyik alapjának tekintették, hogy a változást az átlagember szintjén igyekeznek elkerülni, hiszen a megfelelő információkkal nem rendelkező tömeg könnyen befolyásolható, és a tömeg „lelkének” megzavarása társadalmi zavargásokat okozhat. A legveszélyesebbek a kereskedők és a vidéki molnárok voltak, mert ők találkoztak a legtöbb emberrel, így sok mindent hallottak-láttak, egyfajta információs központként működtek; lényegében a média szerepét töltötték be. Ezt a fennálló rendszerek igyekeztek a maguk eszközeivel ellenőrizni, kordában tartani. A sajt és a kukacok egy inkvizíciós peranyag nyomán készült: egy XVI. századi északolasz molnár, Menocchio vallomásai, elszólásai, kocsmai bölcselkedése, levelei alapján. A könyvből képet kaphatunk egy félművelt ember sajátos világáról, aki egészen egyedi módon látja a világot, és aki ezért az inkvizícióval is összetűzésbe kerül (aminek a feladata a társadalmi béke fenntartása is volt). Ginzburg műve mikrotörténeti munka, tehát egy-egy eseményt, települést, családot vagy egyént állít a vizsgálódás középpontjába, és ezen keresztül értelmezi az adott kort, annak nagyobb összefüggéseit. Egy nagy kérdésre egy mikroszkóp segítségével válaszol a történész. A mikrotörténelemnek sokszor a témaválasztása és a következtetései is nagyon érdekesek, olyanok, mint egy detektívregény, ami egyben igen olvasmányos történészi munka is. Nyomozásra fel!

Vannak klasszikus témák, amik sok embert vonzanak; ilyen a középkor, a tudás, a szerelem, a gyilkosság, a titokzatosság, az intrika. Eco, mint középkorász és irodalmár képes ezeket a témákat egy regényben összefoglalni. Sokat megtudhatunk a XIV. század első felének észak-itáliai szerzeteseiről, az egyszerű emberek világáról, a kor tudományos gondolkodásáról, egyházpolitikáról, de legtöbbet az emberi jellemről. Ilyen műveknél számomra mindig nagy kérdés, hogy kivel tudunk éppen könnyebben azonosulni: az elveihez hű emberséges tudóssal; a lelkes, kíváncsi, tudásra vágyó, de önmagában bizonytalan fiatallal; a cél szentesíti az eszközt típusú vezetővel; a bolonddal; a kitaszítottal vagy az elvei miatt megkeseredett tudóssal? A legtöbbünkben mindegyik szereplő ott lakozik, csak az a kérdés, hogy hogyan bánunk velük. Érdemes mindegyik részünkkel szembenézni, mert ha valamit csak elnyomunk, az nem szűnik meg, csupán lassan, a háttérben erősödik, és elég kellemetlenül tud felszínre törni. Időutazásra és önismeretre fel!

Kicsoda, micsoda a szerelem? Az ember egyik nagy kérdése. Válaszokat sokszor csak a szív ad, és a szavak kevésnek bizonyulnak, csupán művészek találnak megfelelő kifejezést az érzelmeknek, amit sokan a magunkénak érzünk. Ezért is szerethetjük jó pár ezer éve a művészeteket. Ha beszélni kell a szerelemről, elég nehezen találunk megfelelő szavakat. Van, aki kémiai képlettel próbálja leírni, van, aki ösztönnel, de mindig marad mögötte valami több, amitől az egész egyszerre nagyon egyszerű, de mégsem igazán szavakba önthető. A szerelem valószínű sokban hasonlít a szeretethez; sokkal inkább tett, mint szó. Vegyünk egy gazdag fickót, aki egy vacsorát rendez az ismerőseinek. Meghív többek között orvost, politikust, filozófust, jogászt, írót, katonát. A finom ételek és kiváló borok közben feltesz egy kérdést, és megkéri a vendégeket, hogy az este folyamán mindenki próbáljon meg rá válaszolni, és egyben hallgassák is meg egymást. A téma pedig: kicsoda, micsoda Erosz; férfi, nő, isten, ember, démon, érzelem, esetleg maga a sors? Ez adja a keretét egy kb. 2400 éves történetnek, amit az európai gondolkodástörténet talán legolvasmányosabb alakja írt le. Az eredmény pedig egy meglepően rövid, de annál lebilincselőbb történet a szerelemről. Szerinted kicsoda, micsoda a szerelem?

Szeretném, ha szeretnének, és én is szerethetnék másokat. Ez a vágy minden emberben benne van. Azonban mindenkinek kicsit mást jelent, hogy mi esik számára jól, és mi kell a másiknak. De hogyan mondjam el, hogy mit szeretek? Olyan esetlennek hangzik az egész. Pedig nem is olyan reménytelen. Érdemes egy szeretetnyelves tesztet kitölteni, és máris kezd az ember közelebb kerülni önmagához, majd megbeszélni a számára fontos másikkal, hogy neki mi jött ki. A minőségi idő, az ajándékozás, az elismerő szavak, a szívességek vagy épp a testi érintés? Sokat segít, hogy kinek mi esik jól, illetve mivel lehet igazán meglepni, aminek valóban örül. Nagyon jól esik, amikor a mindennapok szürkeségében fényt viszünk egymás életébe, miközben egyre közelebb kerülünk önmagunkhoz és a másikhoz is. Sokféle szeretetnyelves teszt létezik, itt az egyik legjobb: https://love.kgyt.eu/

Hogyan igazolja valaki a személyazonosságát? Születési anyakönyvi kivonat, személyigazolvány, adókártya… De hogyan sikerült ez régen, amikor még nem voltak a modern technika vívmányai és az adminisztráció is sokkal kezdetlegesebb volt, mint napjainkban? Maradnak a tanúk, akik emlékeznek még az illetőre. De mi történik, ha valaki hosszú évekig van távol, és háborúban harcol, ahol megsebesül? Ráadásul olyan történetet ad elő, ami hihető, és ismerősként köszönti a régieket? Azonban mindig van valaki, aki gyanakszik, és végül a bíróságnak kell döntenie, hogy az egyén imposztor vagy valóban az, akinek mondja magát. Már meggyőzi a bíróságot igazáról, amikor jön egy férfi, aki szintén az ő nevét viseli, és azt állítja, hogy ellopták a nevét és az életét. Egy ilyen történetet dolgoz fel Natalie Zemon Davies a XVI. században. A központi figura pedig Martin Guerre, egy gazdag francia paraszt, és az ő rejtélyes eltűnése, majd évekkel későbbi előkerülése, ráadásul kétszer. Jó olvasást ehhez a kora újkori személyiséglopáshoz!

Vannak könyvek, amik nagy sikert aratnak és hatalmas karriert futnak be. Sokan olvassák, nagy hatást váltanak ki. Ezek közül a könyvek közül is kiemelkedő a filozófus és hadvezér Szun-ce híres műve, A háború művészete, amely a Kr.e. VI. század második felében keletkezett, és töretlen hírnévnek örvend. A neves hadtudományi munka részletesen tárgyalja a hadsereg megszervezését és vezetését. „Az a hadvezér, aki megnyer egy csatát, rengeteget kalkulál fejben, mielőtt egyáltalán sor kerül a csatára. A vesztes kevesebbet kalkulál előre. Így aztán a sok számítgatás győzelemhez, a kevesebb pedig bukáshoz vezet: s biztos a vereség, ha egyáltalán nem kalkulálunk!” „A győzelemhez vezető utat szigorúsággal és igazságossággal kövezték ki.” „Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.” „A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, a legyőzhetőség viszont az ellenségen.” „Minden hadviselés megtévesztésen alapszik.” „Azok, akik az ellenséges hadsereget – harc nélkül is – cselekvésképtelen helyzetbe hozzák, azok a valóban kiválóak.” „Még sohasem fordult elő, hogy egy háború, amely sokáig húzódott volna, valaha is hasznára vált volna az országnak. Aki tehát nem érti meg teljesen a hadviselés okozta károkat, az nem képes teljesen megérteni a hadviselésből fakadó előnyöket sem.”

A legtöbb gyerek játszik katonásdit, és elképzel nehéz csatákat. Ma sokan játszanak stratégiai játékokat társasjáték vagy online játék formájában. De mi történik, ha az ember számításait és életét áthúzza a valóság? Mi történik, ha Te gondolsz valamit, de mások egy távoli íróasztal mellől döntenek helyetted is a jövődről? A háborúra is igaz, hogy általában nem azok vívják, akik kirobbantották és nem hajlandóak békét kötni, hanem ők távolról nézik, amíg mások szenvednek az ő döntéseik miatt… Sebő Ödön is másképp képzelte az életét, de jött a II. világháború, és ő fiatal hadnagyként került az ezeréves határra a Gyimesbe, ő lett a gyimesbükki helyőrség parancsnoka 1944. januárjában. A fiatal nagykanizsai srác a székely legények között. Hamarosan jöttek az oroszok, és Sebő és embereinek feladata lett, hogy a német és magyar egységek visszavonulását fedezze; így lett az övé a halálra szánt zászlóalj. Majd három hétig tartotta fel a kb. 5000 szovjet katonát 200 emberrel. Elképesztő teljesítmény, de ez csak a kezdet. Végig vonult vissza utolsó utáni hátvédként, miközben többször parancsnokai is azt hitték, hogy már embereivel együtt odaveszett. Székelyföldön, majd a Felvidéken és Csehországon keresztül egészen Németország közepéig kitartottak, ahol az amerikaiaknak adták meg magukat 1945. április végén. Elég kemény amerikai fogság után került haza 1946 tavaszán, ahol közben már más szelek fújtak, így kitüntetés helyett egészen más lett a „jutalma”. Ha ez a történet egy nyugat-európai, esetleg amerikai katona naplója, visszaemlékezése lenne, akkor már régen film készült volna belőle, esetleg még számítógépes játék is. De Sebő Ödön magyar volt, és az is maradt haláláig. Így sajnos még a történelemtankönyvekből is kimaradt, bár egyszer még talán belekerül. A helytállás, az elvek való hűség, a kreativitás, a meg nem alkuvás és a hősies bátorság példaképe ő. Hogyan lehet a reménytelen helyezettel szembenézni, és megadás vagy megalkuvás helyett megtenni a lehetetlent, sőt erre motiválni másokat is. Több, mint 10 közelharcban vett részt, és jó parancsnokként mindig úgy vezényelt, hogy Utánam! és nem úgy, hogy Előre! Sebő Ödön életéről dokumentumfilm is készült egy évvel a halála előtt Hegyivadász a Kárpátokban címmel: https://www.youtube.com/watch?v=f5le18ibXJ8

A „Könyvek Könyve”, ami egyben a legtöbb nyelvre lefordított, legtöbb példányszámban megjelent könyv, amelyben Isten szava, üzenete jut el az emberekhez. Egy könyv, megannyi műfaj (és minden műfajt más szemüvegen keresztül érdemes olvasni, hogy ne várjunk tőle olyat, amit épp műfaja miatt nem tud megadni, és előtérbe kerüljön az igazi lényege az adott szövegnek!), de mégis közös benne, hogy az embernek szánt üzenetet tartalmazza. Sokszor egy adott kor adott emberének élethelyzetén keresztül tanít nekünk valamit az emberről, saját magunkról, miközben Istenről is egyre többet megtudunk. Ha valaki bizonytalan az értelmezésben, érdemes a megfelelő tudósok kiváló elemzéseit megnézni; magyarul különösen ajánlom a következő katolikus atyák munkáit: Rózsa Huba, Takács Gyula, Székely János, Kocsi György, Jelenits István, Kocsis Imre. A Szentírást lehet olvasni egyben vagy részenként, esetleg csak úgy felütve, ahol épp kinyílik. Érdemes minden nap olvasni belőle (akár imádságként), mert mindig van mondanivalója, csak engedjük, hogy megszólítson!

Mi jelzi a felnőtté válást? Mikor tudjuk biztosan, hogy a gyermekből, kamaszból felnőtt lett? A beavatási szertartások története messze az írott történelem előtti időkbe kalauzol bennünket, és minden vallásban is megjelenik például bár micvá, bát micvá, bérmálás, konfirmálás. A modern ember a reneszánsz és a felvilágosodás között szépen kétségbe vont minden természetfelettit, majd végül a modern ateizmus megjelenésével elvált a természetfelettitől. Ezzel párhuzamosan megszűnt a viszonyítási pontja az embernek, hiszen korábban a végtelenhez mérte magát, és tudta, hogy mit szabad és mit nem, míg szépen lassan önmaga lett a mérce, és saját vágyai, félelmei határozták meg a törvényeket. A modern világban az egyik legnagyobb kihívás, hogy az ember valóban felnőjön, és ne csak egy felnőtt testébe zárt félelmei és démonai által uralt kamasz maradjon, aki folyamatosan anyagi és emberi külső megerősítésekkel akarja önmaga előtt igazolni, hogy már tényleg felnőtt. Richard Rohr ferences szerzetes az ősi tapasztalatokhoz nyúl vissza a mesék, a vallások, a sivatagi atyák és a modern pszichológia segítségével, hogy újból segítségen felnőni a felnőtt testbe zárt kisfiúknak, hogy valóban férfivé válhassanak. Magunk mögött kell hagyni a mű macsókról és menőnek látszó celebekről alkotott képet és mind a családban, mind a társadalomban érző (érzelmeit felvállaló), bátor (bajban is helyt álló), szerető és szerethető, hiteles férfiakra van szükség férjként, apaként, barátként, munkatársként. Minden férfiban ott a király, a harcos, a mágus és a szerelmes, csak megfelelő formában felszínre kell hozni! Minden fiúnak, férfinak kötelező olvasmány!

A nőkről általában kevesebbet esik szó a történelemben, főleg, ha valaki nem uralkodó, neves kurtizán, esetleg kalóz vagy „boszorkány”. A nemi előítélet sajnos nagyrészt végig kíséri az írott történelmet, ami egyben sok nő életét is megnehezítette. A szebbik nemtől általában féltek a férfiak; főleg, ha egy nő okos és szép is volt, nem mindig számíthatott képességei korlátlan kiteljesítésére. Az sem véletlen, hogy az oktatásból olyan hosszú ideig ki voltak zárva a nők. De az előítéleteket sokszor az élet írja felül. Így volt ez Gracia Mendes (Luna) esetében is. Ha objektíven nézzük, akkor nem a legjobb esélyekkel indult az életben, de kihozta belőle a lehető legtöbbet, és még szerencséje is volt. A XVI. században élt spanyol felmenőkkel rendelkező portugál özvegy vallását gyakorló keresztény volt, de titokban zsidó maradt. Férjét fiatalon elvesztette, és kislányával egyedül maradt, majd a spanyol-portugál inkvizíció elől menekülni kényszerült. Hogyan jut el egy nő kalandos úton többek között Németalföld, a dél-Német területek és Velence érintésével a számukra biztonságot jelentő Oszmán Birodalomba, ahol nőként és zsidóként karriert épít? Mintha egy jó kalandregény lenne, pedig a történetet az élet írta, és a források megőrizték, majd egy kiváló történész feldolgozta.

A gonosz működése régóta a teológia és a művészetek kutatásának tárgyát képezi. Sokféle névvel illették különböző kultúrák és korok, de lényege nem változott az ősidők óta. A Teremtő és az ő műve(i) ellen küzd a maga eszközeivel. Tönkreteszi, beszennyezi azt, ami jó, mert számára ez a „boldogság”, az öröm beteges pótléka. A keresztény hagyományban sokat foglalkozott a gonosz lelkekkel: eredendően jók voltak, de saját magatartásuk miatt gonoszak lettek. Valószínű bűnük a kevélység lehetett, ennek lehetséges okai: -A rend érdekében Isten elosztotta a feladatokat (pl.: 1 angyal lehetett a világ fejedelme) és láthatták a tervek egy részét, amiben benne volt a megtestesülés. Ez néhány angyalnak nem tetszett, mert eltakarta Krisztus istenségét. -Néhány angyal alantasnak tartotta az emberek szolgálatát, amit Jézus vállalt. Sátán – Lucefer – hajnali csillag – Iz 14,12. A gonosz bukása Krisztus megváltása óta biztos, de hatalma a világ végéig hatalmas. Több ima is van ellene, a legismertebb a Szent Mihály-ima. De hogyan működik a gonosz logikája? Ebbe enged betekintést az ateistából kereszténnyé lett Lewis Csűr-Csavar leveleiben, ahol egy idősebb ördög egy fiatalabbat képez. „Az ember ősi ellenségével szemben a szatíra fegyverét alkalmazza, jelezve, hogy félelmetesen komoly, mégsem rémületes valósággal van dolgunk. A tapasztalt főördög leveleiben időszerű, huszonegyedik századi tanácsokkal látja el a kezdő kísértőt: hogyan térítse le a jó útról a gondjaira bízott fiatalembert.” „Mellékes, hogy kicsinyek-e a bűnök, ha felhalmozódó hatásuk lassanként el tudja távolítani az embert a világosságtól, és beletaszíthatja a semmibe. A gyilkosság semmivel sem jobb, mint a kártya, ha a kártya is megteszi. A pokolba legbiztosabban fokozatosan lehet eljutni, az enyhe lejtőn, amelyiknek talaja sima, nincsenek hirtelen fordulói, mérföldkövei, sem útjelző táblái.”

Milyen lenne, ha a világot a tudományok, főleg természettudományok segítségével irányítani tudnánk? Szép fokozatosan kiiktatnánk minden kellemetlenséget, betegséget, öregedést, és minden a tervezett mederben folyna, meglepetések nélkül. Jó pár éve gondolkodnak ezen filozófusok és tudósok, hogy hogyan tudnák elhozni a szép új világot, amit az ember – majd’ – minden szempontból tud irányítani. A neves francia matematikus és hadmérnök Descartes óta sok kísérlet volt, hogy a tudomány kizárólag matematika által leírható legyen, és ami nem ilyen, az nem is igazi tudomány. Így kiszorulni a tudományok közül minden olyan terület, ami érzelmekkel és emberi tényezőkkel bír, hiszen azok nem kiszámíthatóak 100%-ban, mert mindig ott marad az emberi tényező. Ezek alapján az ideális világban nem kell művészet, irodalom, vallás, szabadság… Huxley eljátszott a gondolattal, hogy mi történne, ha Descartesnak és követőinek egyszer sikerülne egy ilyen tökéletes, emberi tényezőket minimálisra csökkentő világot létrehozni. Hogy mennyire jó ez vagy ki szeretne ilyen szép új világban élni, azt döntse el mindenki maga! „Ha az ember eltér az átlagtól, akkor magányra van kárhoztatva.” „Ez a boldogság és az erény titka, (...) hogy az ember szeresse azt, amit úgyis meg kell tennie. Minden kondicionálás célja ez: az emberekkel megszerettessük elkerülhetetlen társadalmi rendeltetésüket.” „Az egyetemes közboldogság állandóan forgásban tartja a gépezet kerekeit, míg az igazság és a szépség erre nem alkalmas. És persze valahányszor a tömegek megragadták a politikai hatalmat, akkor inkább a boldogság számított, nem pedig az igazság és a szépség.” „A szavak olyanok, mint a röntgensugár: ha megfelelőképpen használja őket az ember, bármin keresztülhatolhatnak.”

Mindszenty (Pehm) József a XX. század egyik legnagyobb egyházi vezetője, Márton Áron mellett a Magyar Katolikus Egyház másik jeles fehér vértanúja (akit nem végeztek ki, hogy ne legyen belőle mártír, hanem tönkretették az életét). Hatása a mai napig elképesztő. Tisztelői ápolják emlékét alapítvánnyal, díjakkal, versenyekkel, míg ellenzői időről-időre igyekeznek még az emlékét is meggyalázni, például a róla megjelentetett féligazságokat és ferdítéseket tartalmazó életrajzokkal. Mindszentyvel talán az a fő „baj”, hogy hajlíthatatlan volt és következetes, ráadásul híven követte a jézusi tanítást, és nem élt vissza a hatalmával. Egy hiteles főpap, aki a nehéz időkben ott segített, ahol csak tudott. Épített és felújított plébániákat, iskolákat, és ezt a II. világháború alatt, Veszprémben, püspökként. Petícióval tiltakozott a zsidók deportálása ellen Szálasiéknál, amiért Sopronkőhidán akarták kivégezni az aláíró főpaptársaival együtt (Shvoy Lajos – székesfehérvári püspök, Apor Vilmos – győri püspök, Kelemen Krizosztom – pannonhalmi főapát), de a front közeledte miatt a kínzása a kommunistákra maradt, akik azt nagy lelkesedéssel és szakértelemmel végre is hajtották. Mindszenty bíboros támogatta a földreformot, és az 1956-os harmadik utat is. Félt tőle Rákosi, féltő tőle Kádár, és féltek tőle a békepapok és a szabadkőművesek. Nem csoda, hogy ilyen lassan halad a boldoggá avatása (ahogyan Márton Ároné is)… A tények elismerése helyett a Mindszenty ellen harcolók még mindig mítosztalanításról, mítoszrombolásról beszélnek, pedig csupán a Rákosi-féle koncepciós perek anyagait elevenítik fel a propagandának is beillő „szakműveik”. Mindszenty bíboros jelentette a gerincet, a tekintélyt, a példaképet egy olyan korban, amikor egymás után tombolt a szélsőjobb és a szélsőbal hazánkban, és az átlagember a túlélésre tudott csak gondolni. Nem csoda, ha halála után ennyi évvel még mindig igyekeznek őt támadni, bár rá különösen igaz a mondás: néha többet ér, ha a gonoszak szidnak, mintha az igazak dicsérnek. Egy jobb világban egyszer kötelező olvasmány lesz történelemből az Emlékirataim, és csak remélhetjük, hogy nem szükséges megint megmutatni egy-egy nehéz helyzetben, hogy kinek is van valóban csontból a gerince és nem gumiból.

Sok regény és film felveti, hogy bizonyos műalkotásokba kódokat rejtettek. De mi történik, ha a műalkotásokat kezdjük úgy elemezni, mintha kódokat fejtenénk meg, amik sok mindent elmondhatnak nekünk a készítőről és annak koráról? A híres németalföldi festő, Johannes Vermeer vélhetően soha nem hagyta el élete során szülővárosát, Delftet. A képein mégis az egész XVI. század megelevenedik, és a képeken keresztül a tárgyak, események egy jó tolmács, egy kiváló történész segítségével mesélni kezdenek. Akad a képeken néger rabszolga, kínai porcelán, dél-amerikai ezüst, perzsaszőnyeg, amerikai hódból készült kalap és még sok minden más. És minden tárgy egy-egy izgalmas történetet mesél, amelynek része a németalföldi kikötőváros, Delft és ezáltal Vermeer is. A könyv sokat segít abban, hogy elkezdjünk a környezetünkben is valóban látni, ne csak nézni. Sok érték és titok vesz körül bennünket, amik fölött gyakran csak átsiklunk. Színes és gazdag a világunk, tanuljuk meg értékelni!

Az, hogy hogyan fordulok mások felé, sokszor többet mond el rólam, mint a másikról. Milyen a kapcsolatom a házastársammal, a gyermekeimmel, a munkatársaimmal, Istennel, a Másikkal? Alkalmi pillanatokban könnyű jófejnek tűnni egy rövid időre. A mindennapok döntik el a kapcsolatainkról (és ezáltal rólunk), hogy hogyan bánunk másokkal, önmagunkkal. Martin Buber, a kiváló zsidó filozófus szerint kétféle alapkapcsolatunk van: én-az és Én-Te. Ezt lehet Isten-ember és ember-ember viszonyban is értelmezni. A kétféle kapcsolat együtt, egymás mellett létezik. Nem ugyanúgy fordulunk az Az felé, mint, ahogyan a Te-vel tesszük. Minden kapcsolatunk én-az-ként kezdődik, és jó esetben néhány kapcsolat Én-Te kapcsolattá válik. Az én-az kapcsolatban szerepként vagyok jelen (egy a sok közül), és soha nem kiegyenlített a benne lévő viszony, amíg az Én-Te kapcsolat mindig egyenlő felekről szól, és teljes személyemmel vagyok benne jelen (a teljesség és az elfogadás megtapasztalása). Világunk a kapcsolatok és a kommunikáció végtelen lehetőségeiről szól, mégis annyi ember csak felszínes emberi interakciókban létezik, fél bizalmat szavazni a másiknak, mert ő sem bízik magában. Néha már kapcsolatfüggőként vágyik az ember az elfogadásra és sokan tárgyakhoz jobban kötődnek, mint emberekhez. Egyszer egy bencés szerzetes-pap barátom azt mondta, hogy ha csak két könyvet vihetne magával egy lakatlan szigetre, akkor az a Biblia és Buber ezen könyve lenne. Valóban kivételes munka, egyben a dualizmusfilozófia egyik legszebb megfogalmazása. Ne habozz, legyenek bátran, Én-Te kapcsolataid, és élj teljes személyiségként!

A történelem az egyik legfontosabb identitásképző tantárgy az iskolában az irodalom és a művészetek mellett. Őseinkről, ezáltal önmagunkról tanít, így közvetve-közvetlen hozzájárul az önismerethez. Ezt már jó ideje a pszichológia is felismerte, és a családfakutatás mellett komoly transzgenerációs önismereti úton tud végig vezetni bennünket. Orvos-Tóth Noémi könyve az örökölt mintákat igyekszik felfejteni, megérteni, hogy az, ami akár többgenerációs (sokszor túlélési stratégiának indult), de mára már mindennapjainkat zavaró, akadályozó viselkedésmintává alakult, azzal is szépen lassan, de szembe lehet nézni, persze megfelelő segítséggel. A könyv külön értéke, hogy a fejezetek végén kérdésekkel segít elindulni a nehéz és sokszor fájdalmas önismereti úton. Családfakutatásra, és önismeretre fel! „Szüleink, nagyszüleink, soha nem látott őseink tapasztalatai, élményei, félelmei és szenvedései súlyos örökségként befolyásolják sorsunk alakulását. Ha ezek a családi tudattalan rejtett zugaiban maradnak, akadályoznak bennünket abban, hogy szabad életet éljünk.” „Mindaddig, amíg halogatjuk a szembenézést családi örökségeinkkel, öntudatlanul is a fájdalom és bizalmatlanság negatív mintázatait visszük tovább és adjuk át gyermekeinknek.” „Sorsunkat a maga teljességében csak a családtörténetünk, a transzgenerációs örökségeink feltárásával érthetjük meg, és így vehetjük saját kezünkbe az életünk kormányzását.”

A zárt iskolai közösségeket Foucault előszeretettel hasonlította a börtönhöz és az elmegyógyintézethez, mert szerinte ez a három intézmény tudja legjobban formálni a személyiséget – sokszor a hatalom szolgálatában. A zárt fiúiskola még napjainkban is tévhitek és féligazságok gyakori céltáblája. De valójában milyen lehet belülről? Mit ad, hogyan telnek a mindennapok? És mi történik, ha ez ráadásul egy katonai fiúiskola? Néhány dolog biztos: egy életre szóló élmény, igazi emberi kapcsolatok, barátságok. Ottlik Géza művének azért is tetszik a címe, mert a benne szereplő iskola nem csak fizikailag van a határ, Kőszeg mellett, hanem az ott megélt tapasztalatok is határhelyzeteket, olykor határátlépéseket jelentenek. Az itteni diákok a civil életből a katonaéletbe kerülnek, miközben a gyermekkorból a felnőtt létbe lépnek át. Lépd át, Kedves Olvasó, a saját belső határaidat, és légy teljesebben önmagad! „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”

Előfordul az életben, hogy csak megyünk előre, napról-napra élünk, és egyre kevésbe vesszük észre, hogy az igazán lényeges dolgokra nem is jut időnk. Van, hogy néha, két sürgős munka között eszünkbe jut, hogy változtatni kéne vagy épp milyen személyes dolgot helyeztünk már megint háttérbe a munka rovására. De igyekszünk megnyugtatni a lelkiismeretünket, hogy a nagyobb jó, a közös cél, a több pénz érdekében ez szükséges, és ha ennek a hajtásnak vége, majd pihenek, több időt töltök a családommal, játszom a gyerekeimmel, beszélgetek a barátaimmal, újból elkezdek sportolni… Azonban épp, hogy vége a kiemelten fontos feladatnak, jön a következő, és kezdi az ember úgy érezni, hogy Don Quijote nem is harcolt olyan eredménytelenül a szélmalommal. A sok „fontos” munka közben szépen elfelejtünk kikapcsolni, beszélgetni, érezni, szép lassan élni is. A szervezetet azonban nem lehet büntetlenül kizsigerelni, egy idő után benyújtja a számlát. Egy agyvérzés, egy szívroham, és pillanatok alatt dől minden, amit eddig természetesnek gondoltunk. Öntudatlanul a földön fekve már nem is tűnik olyan fontosnak az „halaszthatatlan” feladat, amit épp csináltunk. És mi történne, ha valami csoda folytán, de a kóma állapotában mégis lehetőségünk lenne pár dolgon változtatni. Na nem a múlton, de a jelenben, hogy legalább pár dolgot megpróbáljunk jobbá tenni? Élnénk a lehetőséggel úgy is, hogy közben szembe kell néznünk életünk sötét oldalával is?

Milyen nehéz a jó úton maradni? És milyen nehéz a jó útra visszatérni, ha már egyszer elhagytuk azt – akár kényszer hatására? Főleg a környezet nem éppen támogató… Jean Valjean alapjában egy jó szándékú, erős, bátor, okos férfi, aki rendszerint rosszkor van rossz helyen, sok rossz döntés után nagyon mélyről igyekszik felkapaszkodni. Sokat segít, ha valaki hisz bennünk, amikor már mi magunkban sem hiszünk. Néha a legapróbb gesztus képes új irányt adni az életünknek. A nyomorultak egyszerre szól a belső pokolról, a megbocsátásról, az önzetlen szeretetről, és hogy sohasem késő a jó útra térni. Néha nagyon nehéz vállalni a felelősséget a döntéseinkért, azok következményeiért, de ha megtesszük, azáltal közelebb kerülünk önmagunkhoz, a belső békéhez. A napóleoni háborúk érzékletes leírása vagy épp Párizs bámulatos bemutatása még jobban gazdagítja ezt a kiváló, sok szálon futó regényt. „Annak, amit az emberről beszélnek, akár igaz, akár nem, mégis épp oly befolyása van az ember életére és főképpen sorsára, mint annak, amit az ember tesz.” „Van a tengernél nagyszerűbb látvány, ez az égboltozat; van az égboltozatnál nagyobb látvány, ez a lélek bensője.” „Az erény nem lakhat együtt a bűnnel anélkül, hogy ne veszítene szentségéből.” „A szerelem az édenkert levegőjének mennyei lehelete.” „Két okból szoktuk bámulni a csillagot, mert ragyog és mert kifürkészhetetlen. Közvetlen közelünkben azonban van egy sokkal elbűvölőbb és sokkal mélységesebb titok: a nő.” „A lélek segíti a testet, és bizonyos pillanatokban fölemeli. Ez az egyetlen madár, amely fölemeli a maga kalitkáját.” „Egy bók olyan, mint egy csók fátyolon keresztül.”

Nehéz dolog az elvek mellett kiállni, hitelesnek maradni, főleg, ha ezek miatt üldözik az embert. A XX. században sokféle formában estek áldozatul emberek a különböző diktatúráknak, mert volt önálló gondolatuk. A sokmilliónyi áldozatból néhány szempontból kiemelkedik Olofsson Károly Placid bencés atya. 1946-ban a szovjetek 10 év kényszermunkára ítélték a GULAG szigetvilágba, ártatlanul, amivel nem volt egyedül. De ő a feladás, az apátia helyett új élethivatást választott magának: tartani a lelket a többi fogolyban, és így önmagában is. Példamutatása, életpéldája, előadásai, szentmiséi, lelkigyakorlatai (nekünk is tartott a gimnáziumban), humora és könyvei sok embernek adtak példát, erőt és hitet. Megélte a 100. életévét. Egyik előadásán hangzott el: „Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?” Előbb született, mint a Szovjetunió és tovább is élt! Aki megjárta a GULAG-ot: https://www.youtube.com/watch?v=1lxGyExZMiM A túlélés négy szabálya: https://www.youtube.com/watch?v=24F8TflJa-U

Kiállni a jó ügyért, harcolni a gonosszal (és győzni), elnyerni a szép lány tetszését… Ki ne gondolt volna ilyenre fiatalként. De mi történik, hogy végre csatlakozhatnál egy elit „lovag” közösséghez, a királyi testőrséghez, de elkésel, mert a testőrég végnapjait éli egy politikai ármány miatt. Azért hősünknek sikerül felbőszítenie még három testőrt, akiket párbajra hív. Így indul d’Artagnan kalandos története, akinek Dumas még két kötetet szentel. A valóságban is létezett d’Artagnan (1611-1673), valóban királyi testőr volt, Mazarin bíboros, majd XIV. Lajos király bizalmasa. Igaz a történelem és a képzelet ebben az esetben elég távol került egymástól, de ettől még egy kiváló könyv kerekedett belőle, amit sokszor megfilmesítettek, és a főhős igazi lovaglegenda lett, a testőrök jelmondata pedig sok helyen mottó: „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!”

Mi lenne, ha bűneink fizikai „lenyomatát”, emlékeit más viselné helyettünk? Verekedések nyomai, sérülések hegei nem maradnának meg, hanem más kapná meg azokat? Akár egy festmény, amely letakarva, de mégis emlékeztet hibáim, bűneim sokaságára… „A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.” Goethe ezen mondata kiválóan alkalmas Dorian Gray-re is. Oscar Wilde egyetlen regénye már megjelenésekor nagy botrányt karart, és azóta sem hagyja érintetlenül olvasóit. Olvasható pszichológiai regényként, mint egy nárcisztikus hedonista elme ismertetése, akár társadalomkritikának is felfogható, hiszen a regény 1890-es megjelenése óta sokat változott a világ, de a hiúság megmaradt, a plasztikai sebészet is virágkorát éli, és aligha a balesetek és harctéri sérülések áldozatai miatt… A fotoshop és a filterek világában jogos kérdés, hogy a szép mitől is szép. A természetes szépség valóban érték vagy csupán a látszat a lényeg? Kant szerint az az igazán szép, ami érdek nélkül tetszik, mint például egy természeti táj, amit nem tudunk magunknak megszerezni, maximum tulajdonba, de akkor csak a miénk, ha minket megszólít a maga eredeti jelenlétébe. A nyári délután békésen fénylő Balaton vize csak akkor az enyém, ha látom, megélem. Lefényképezhetem vagy videózhatom, de az csupán az érzést igyekszik újból feléleszteni bennem. Csak a helyszínen van meg a nap meleg, a szellő simogatása, a víz illata, és az egész összhatása. Keresd az igazi szépséget a maga egyediségében!